Vidám forgatag kellős közepén találkoztam vele. Magas volt, barna, karcsú és sudár, akár egy ifjú jegenye. Szólt: "Kislány, szabad egy táncra?" Alig tudtam kimondani: "Igen!" A zenekar keringőbe kezdett, s minket elsöpört a tömeg szélsebesen. Szeme égő tűzként parázslott mikor tekintete rám nevetett. Tudtam, éreztem már akkor, hogy az első percben megszeretett. Az egész este úgy telt el, mint egy csodálatos álom. Búcsúzóul a fiú így szolt: "Imádom!" Egy esztendő múlt el azóta, oly gyorsan szállt el, mint egy múló pillanat. Mi ketten gyakran találkoztunk, s kaptunk egymástól forró csókokat. Azt hiszem boldogok voltunk, s szerettük egymást mindhalálig, míg a tragédia meg nem történt. Egy forró nyári napon, a suliból hazafelé tartottam épp a szürke aszfalton, mikor megpillantottam valakit, ki szembe jött velem az úton. Inteni akartam neki, hisz Ö már messziről integetett, de akkor észrevettem valakit, s nem emeltem fel a kezem. Kezét egy ismeretlen lány szorította. Ó, mily fájdalom volt nekem. S, éreztem, hogy a könnyek lassan átfutják a szemem. Hát így szeretett? Ezt tette velem? Én inkább meghalok, hisz így mit ér az életem. Az úton feltűnt egy fekete Opel, mint valami veszedelem. Én véletlenül az útra léptem, a többire már nem emlékszem. Mikor magamhoz tértem hatalmas tömeg állt körülöttem, csak épp azt nem találtam, akit a legjobban kerestem. Akkor vettem észre csak, mellettem egy test hever. Igen, Ö volt az! A hős, bátor, ki engem testével védelmezett! "Mária, meg kell mondanom az a lány a nővérem volt." A szeme a végtelenbe merült, a szája boldog mosolyra húzódott. Nem tudta rajtam kívül senki sem talán, hogy Ö már a halállal birkózott, s győztesnek a halál bizonyult. A fiú ajkán egy vércsepp jelent meg, s gyöngülő kezével megszorította kezemet. Az utolsó erejét összeszedve egy mondatot suttogott: "Gondoljon magában bármit Mária, én akkor is szeretem." Mardosó, keserű önvád örökös gyász az életem, mert volt egy fiú, ki ezzel a mondattal halt meg: "Mária én magát szeretem!""